Abonyi Barbara – Hamar Pál
„Lábak, karok, törzsek összhangja és tetszetős ütem tőled való.
Bájt és erőt te fűzöl együvé,
szilárddá és rugalmassá te téssz.”
(Pierre de Coubertin: Óda a sporthoz)
Összefoglaló
A rendszerváltozás után hazánkban számos liberális pedagógiai módszer terjedt el, melyek a gyermekek testnevelés oktatását és sportedzését is megújították. Tanulmányunkban az óvodáskorosztály sportfoglalkozásaira fókuszálunk, mivel az ebben az életszakaszban végzett testmozgás pozitívan befolyásolja az egyén felnőttkori fizikai aktivitását. Az utóbbi időben hibásan elterjedt jelenség, hogy a gyermekek a sportfoglalkozáson abbahagyhatják a mozgást, évközben pedig az óvónők és a szülők beleegyezésével megszakíthatják a tanfolyami részvételt. Mindezt azzal indokolják, hogy ennél a korosztálynál semmit sem szabad erőltetni. Írásunkban ezen szemlélet ellen számos ellenérvet sorakoztatunk fel. A korunkat jellemző urbánus életmód, gyermeknél felnőttnél egyaránt, egyre kevesebb helyet és szerepet szentel a fizikai aktivitásnak. A szülők gyakori gépkocsihasználata, a rendkívül praktikussá fejlesztett babakocsik nehezen elhagyható kényelmet biztosítanak. A számítástechnika rohamléptékű fejlődése is egyre több kiskorút tesz ki az ülő életmód kedvezőtlen hatásainak. Emiatt a fokozatosan inaktívvá váló életmód miatt különösen nagy kihívással kell szembenéznie a pedagógusoknak és a szülőnek, hiszen amennyivel inaktívabb a gyermek a hétköznapjaiban, annyival inaktívabbá válik a testnevelési foglakozásokon is. Ennek természetesen az ellenkezője is igaz. Nem szerencsés egyenlőségjelet tenni az erőltetés és a holtponton való túljuttatás között. A sportolás közbeni – valós vagy átvitt értelmű – akadályok leküzdése az egész személyiséget fejlesztő folyamat. A pedagógiai hozzáadott érték abban (is) rejlik, hogy a gyermek miközben saját magát legyőzi, az élet egyéb területein is képessé válik a majdani a küzdelemre.
Kulcsszavak: pedagógia, testnevelés, óvodáskor
Abstract
After the fall of communism, numerous liberal pedagogies became widespread, ones in which in which physical education and sports training were also redesigned. The focus of this study is sports activity at the pre-school level, as physical activity at this age has a positive influence individual physical activity into adulthood. In recent years the ill-conceived tendency towards children moving less during sports activities, and towards parents and teachers excusing children from participation in physical education, has increased. They justify this by claiming that it is not good for children to be forced to do things at this age. In this article we will present several counter-arguments against such an approach. In the urban lifestyle typical of our age, physical activity plays less and less of a role in the lives of both children and adults. The frequent use of car travel and exceptionally practical strollers provide a level of comfort that is difficult to deny. The advancing of computer technology is also leading to some children demonstrating the undesirable symptoms of a sedentary lifestyle. For this reason, teachers and parents have to face the great challenge of an increasingly inactive lifestyle head on. After all, the less active children become in their everyday lives, so, too will it be in their physical education and other activities. Naturally, the opposite is also true. It is an unfortunate mistake to equate truly forcing a child to do something with their own overcoming of a challenge. During sport activity, the process of developing personality is built in the conquering of literal and metaphorical challenges. The added value to education lies in how as the child conquers himself, he learns to achieve in other areas of life as well.
Keywords: pedagogy, physical education, pre-school age
Problémafelvetés
Az 1989-90-es rendszerváltozás óta számos pedagógiai, azon belül óvodapedagógiai módszer terjedt el hazánkban. Ezek – közvetlenül és/vagy közvetve – minden korosztály testnevelés-oktatását és sportedzését megreformálták, valamennyi (tehát tanfolyami és versenyzői) szinten. Az utóbbi időben, elsősorban a tanfolyami foglalkozásokon jelentkezik az a jelenség, hogy a gyermekek – fáradtságra hivatkozva – szabadon abbahagyják a mozgást, illetve évközben a szülők kiveszik gyermeküket a sportfoglalkozásról, mondván: ennél a korosztálynál semmit sem szabad erőltetni.
Ezen szemlélettel szemben számos ellenérv szolgál. A gyermekkorban elkezdett sporttevékenység például pozitív hatással van az egyén felnőttkori fizikai aktivitására (Abonyi, 2011; 2013). Ez primer szempont, mivel a fejlett ipari országokban a többnyire ülő és mozgásszegény életmód számos betegségcsoportot eredményez (Liebenson, 2006). Tanulmányok sora emeli ki a család, főleg az édesanya szerepét a családtagok fizikai aktivitásában és az ezzel összefüggő egészséges életmódhoz való viszonyulásban, de emellett azt is megerősítik, hogy nem lebecsülendők az oktatási intézmények ezen a téren kifejtett pedagógiai hatásai sem (Toldy, 2009; Berényi, 2004; Olvasztóné és mtsai, 2007; Soós, 2002). Csányi Tamás (2010) – Williams és munkatársainak kutatási eredményét idézve – megjegyzi, hogy a 3-4 éves gyermekeknél pozitív kapcsolatot találtak a motoros készségek és képességek, illetve a fizikai aktivitás között. N. Kollár Katalin (2005) szerint a korai időszakban diagnosztizált figyelemzavar, tanulási nehézség fejlesztésének egyik legfontosabb színtere az óvodai tornaterem.
Mindezen okok mentén fogalmazódott meg azon szándékunk, hogy a szakirodalmat segítségül hívva elemezzük, összegezzük az iskoláskor előtti korosztály testnevelés-tanításának pedagógiai kérdéseit. Figyelmünk középpontjában az óvodáskorú gyermekek fizikai aktivitásánál alkalmazott pedagógiai módszerek és ezek használatának esetleges következményei állnak.
A testmozgás és a fizikai aktivitás óvodáskori jellemzői
Az első gyermekkor nem egységes időszak a mozgásfejlődés szempontjából, hiszen a 3-4 éveseknél még megfigyelhetők a kisgyermek mozgásának sajátosságai, az 5-6 éveseknél pedig még nagyobb változások tapasztalhatók. A már tanult mozgások végrehajtása minőségben és pontosságban is fejlődik. Ennek a korosztálynak jó fejlesztő gyakorlat, ha az elsô mozgáskombinációkat a helyváltoztató gyakorlatokkal (mászás, járás, futás) összekapcsolt egyéb tevékenységek alkotják (pl. járásban tolás-húzás, futásban ugrás). A mozgásos aktivitás alkalmazható a grafológiai és matematikai területek fejlesztésére is, amely az iskolakezdés előtt álló gyermekek számára kiemelkedően fontos. Gondoljunk csak a síkalakzatok vagy az egyszerûbb betűk mintakövetés általi érzékeltetésére, tanítására. A motorikus mintázat tanulása mellett a mozgásvezérlés és -szabályozás, utóbbin belül az egyensúlyozás fejlődése kifejezett, tehát különösen jól fejleszthető ebben az életkorban (Farmosi, 1990).
Honfi László és Szatmári Zoltán (2011) – Holt és Hebbelinck munkái nyomán – kifejti, hogy a nagyobb óvodás korosztály ügyessége, mozgástanulása, egyensúlyozási és ritmusképessége, ízületi mozgékonysága, valamint általános állóképessége spontán fejlődik, de fejleszthető tervszerűen is. Király Tibor és Szakály Zsolt (2011) – Dennisonékra hivatkozva – az agy és a test kölcsönös, oda-vissza is működő kapcsolatának felismeréséből arra a következtetésre jut, hogy a kis/gyermek viselkedését mind pozitív, mind negatív értelemben befolyásolják testének mozgásai vagy éppen azok hiányai. Az 5-7 éves gyermek újabb és újabb dolgokat próbál ki, ezáltal ismerve meg a körülötte lévő világot, s így fejlesztve folyamatosan önmagát. „Ennek az időszaknak a végére fejlett mozgásszabályozással rendelkezik és képessé válik arra, hogy akaratlagosan, tudatosan vegyen részt a későbbi mozgástanulásban. Ebben az időszakban a fejlesztés prevenciós jelleget is kap, amennyiben figyelmünk középpontjában a később diagnosztizálható és a fejlődési lemaradásból eredő személyiségfejlődési problémák megelőzése áll.” (Király és Szakály, 2011)
Napjaink felgyorsult élettempója és kényelmi szempontjai magukkal hozták a motorizált közlekedés (például a gépkocsik) fokozott használatát. Ebből kifolyólag egyre több gyermeket visznek autóval óvodába-iskolába, és nem csak a felsőbb társadalmi rétegekből kikerülő családok tagjai. Ehhez hozzájárul az a szomorú tény is, hogy évtizedekkel ezelőtt nyugodtan ki lehetett engedni a gyerekeket az utcára akár játszani, biciklizni is, ezt a közbiztonság lehetővé tette.
A csecsemők, majd kisgyermekek első utazó eszköze, a babakocsi is rengeteg fejlesztésen ment keresztül. Ma már kiválóan alkalmasak az édesanya nehezebb csomagjainak elhelyezésére, szállítására is. Ez lehet az egyik oka annak, hogy ettől a – mind az anya, mind a gyermek számára – kényelmes eszköztől egyre nehezebben válnak meg. Sajnálatos, de tény, hogy egyre több 3-5 (!) éves egészséges, már régen járni tudó gyermeket láthatunk babakocsiban. Elgondolkodtató látvány, amikor az óvodába ugyanazon korú gyermekek egyik része biciklivel, másik része pedig babakocsiban érkezik.
A számítástechnika fejlődése lehetővé tette a helyfüggetlen televíziózást, filmnézést, internetezést, számítógépes játékot. Ezekre a tevékenységekre a (kis)gyermekek és fiatalok egyaránt rendkívül fogékonyak. Ugyanakkor a kontrollálatlan használat miatt jó néhány gyermek folytat otthon ülő életmódot (F. Földi, 1998). Ezt a problémát hangsúlyozandó utalunk Bakonyi Ferenc és Nádori László (1984), illetve Gyôri Judit (1997), ebben a korosztályban végzett terhelhetôségi és teljesítôképességi vizsgálataira. A kutatók mindkét esetben a testi fejlődést, a fizikai erőnlétet és a motoriumot mérték föl, de amíg előbbiek egy egyszeri vizsgálattal, évenkénti bontásban (3-4 évesek; 4-5 évesek; 5-6 évesek), addig utóbbi egy sokmozgásos testnevelési játékprogram hatásait leíró longitudinális vizsgálat részeként tették, tette ezt. Mindkét kutatócsoport azt állapította meg, hogy a vizsgált óvodáskorú gyermekek nagyon jól terhelhetők, a biztosítottnál jóval intenzívebb mozgás elviselésére lennének képesek, vagyis fizikailag alulterheltek.
A fent említett megfigyelések összefüggéseit egy másik korosztály 2010-es adatival is alá tudjuk támasztani. Hamar Pál és munkatársai 13–18 éves magyar fiatalok iskolán kívüli fizikai aktivitását követték nyomon szabadidô mérleg segítségével. A vizsgált fiatalok sportolási gyakorisága alacsonynak bizonyult, a televíziónézés – mely a leggyakoribb ülôfoglalatosság – után a házi feladat elkészítése, illetve a számítógépes/videojátékokkal való időtöltés jellemezte mindennapjaikat (Hamar és mtsai, 2010).
A 3-6 éves gyermekek testnevelése a hazánkban alkalmazott pedagógiai módszerek tükrében
A 19. században Brunszvik Teréz kisgyermekiskoláiban nagy jelentőséget kaptak a szabad levegőn végzett játékok, futkározások. Később, a 20. század elején és közepén, az iskolai testnevelést jellemző rendgyakorlatok meg-megjelentek az óvodai testnevelésben is. Az óvodák többségének nem volt tornaterme, így a csoportszobában zajlottak az óvónők által vezetett foglalkozások, melyeket legtöbb helyen a székek, asztalok félretolásával lehetett megoldani. Ezek a helyiségek nyilvánvalóan nem adtak lehetôséget komolyabb terhelésre. Szerepjátékok, játékos utánzó gyakorlatok (nyusziugrás, fókakúszás, pókjárás stb.), mondókás gimnasztika (pl. „Fújja szél a fákat…”) adták a foglalkozások alapját. Tornaszőnyeg megléte esetén egy-egy alap óvodástorna-elem is szóba jöhetett, mint például a híd vagy a guruló átfordulás (bukfenc). Később, azokban az óvodákban, amelyek külön tornateremmel rendelkeztek, tanfolyamok megtartására is alkalom nyílt, nemcsak ovis torna, hanem például labdarúgás és judo sportágakban is.
Az 1990-es évek rendszerváltozása a pedagógiai módszereket is megváltoztatta, mivel már nem a 30-40 évvel azelőtt kívánatos személyiség nevelése volt a cél. Egyre világosabbá vált, hogy társadalmi rendszerünkben előtérbe kerül a korai tehetséggondozás, a kreativitás, az önbizalom fejlesztése. Ezen paradigmaváltás megvalósításához más, a korábbiaktól eltérő pedagógiai módszereket kerestek a szakemberek. Hazánkban a jelenleg érvényben lévő pedagógiai programok mindegyikében az óvodás korosztály testnevelési képzéseinél a következő cél fogalmazódik meg: a gyermek aktivitására építve, a testi-lelki egészséget igénylő személyiségfejlesztés. Irányzatonként változó, hogy a testkultúra mely összetevőjére kerül a hangsúly. Van olyan, amely inkább az egészséges életmódot, a testi-lelki egészséget tartja szem előtt, például a D.O.B. (differenciált képességfejlesztő program). Létezik olyan, amely tevékenység központú, aktivitásra építő (például Freinet, Waldorf) és olyan is, amely elsôsorban a képességfejlesztést, prevenciót célozza meg (például J. M. K. – komplex prevenciós program) (F. Földi, 1998).
Kettős érzésekkel teli tapasztalatokról számol be Bencze Sándorné (1997) egy franciaországi Freinet módszerrel működő óvodai látogatásáról. Itt a gyerekeket bátran engedték fára mászni, még a kifejezetten veszélyes magasságokba is. A pedagógusok azzal nyugtatták a látogatót, hogy nem nagyon történt eddig baleset, mert a gyerekek ismerik a határaikat. Ugyanilyen jellegű – csak más időpontú és helyszínű – Waldorf-beli személyes tapasztalattal a szerzők is rendelkeznek, amikor is a testi épséget komolyan veszélyeztető szituációkat engedtek meg a gyerekeknek a pedagógusok. Az nem igazán megnyugtató, hogy éppen nem esik baja senkinek. (Szomorú, hogy egy ilyen látogatást követően, egy úszástáborban fulladt vízbe egy kilenc éves kislány a strandon, mert az oktató rábízta a gyerekre a döntést.)
Pedagógiai nézettől függetlenül minden, gyermekkel foglalkozó mozgásoktatónak el (fel) kell ismernie, hogy a testnevelési foglalkozások – sajátosságuknál fogva – veszélyhelyzeteket hordoznak magukban, melyeket a feladatok bonyolultsága, végrehajtási sebessége és a résztvevők számának növekedése még fokoz (Gombocz, 2005). Egy közepes létszámú (15-25 fős) csoport minden tagjának, a lehető legkevesebb holtidővel történő, megfelelô szintű terhelése csak a gyermekek számára előre eltervezett helyű, idejû és módú, döntést és kreativitást fejlesztő helyzetekkel, fegyelmezett légkörben valósulhat meg.
Ezen a ponton érdemes megemlítenünk Hamar Pál (1998) cikkét, mely a testnevelés oktatás elméleti és gyakorlati kérdéseivel foglalkozik. Itt – Arieh Lewy nyomán – két oktatási szemléletmódról ír. Az egyik az egészséget és fittséget megcélzó „A test nevelése (Education-of-the-physical)” irányzat, amely elsősorban az állóképesség, az erő, a gyorsaság és az ízületi mozgékonyság fejlesztését tartja szem előtt. A másik a „Nevelés a test által (Education-through-the-physical)” irányzat, amely a hangsúlyt az általános nevelési célokkal konvergáló programokra, tevékenységekre helyezi.
Az óvónők, az edzők és a szülők együttműködésének fontossága
A gyermek örömelvű lény, a számára aktuálisan kényelmes, azonnali kielégülést kínáló dolgokat keresi. Nem gondolkodik el a hosszú távú következményeken, hiszen sem lexikális tudása nincs ehhez, sem jövőtudatossága. Ezért is felelőtlenség ráhárítani a döntést (például: „Van kedved ma edzésre menni?”, vagy: „Abbahagyhatod, ha elfáradsz.”), így téve kényelmesebbé, konfliktus-mentesebbé a felnőttnek (szülőnek, oktatónak) az adott szituációt. Ennél nagyobb kihívás, ha a tanévnek minden szakaszában, a gyermeket folyamatosan monitorozva, vele kommunikálva változtatjuk a terhelést, mindig újragondolva az „adagokat”, egyúttal egy-egy kevésbé fárasztó periódust vagy extra jutalmat is beiktatva. Természetesen egy-egy meghátrálási kísérletnél mindig meg kell tudnunk, hogy nem áll-e a háttérben félelem, fájdalom vagy érzelmi probléma (Cloud és Townsend, 2014).
Nem szükségszerû tehát egy elkezdett tanfolyam hirtelen abbahagyása. Természetes, hogy minden életkorban és tanulási szakaszban akadnak nehézségek, de csakis az alapkészségek, alapvető ismeretek fáradtságos gyakorlása teszi képessé majd a felnőtt egyént a szabadidősportokba való bekapcsolódásra, azok minőségi űzésére (Falus, 2005). A pedagógiai és helyenként testnevelés-elméleti közfelfogásban elterjedő „érezzük jól magunkat” elgondolás – véleményünk szerint – kihagy jó pár lépcsőfokot. A gyermek egész személyiségét fejleszti egy-egy (önmagához mérten!) kiemelkedő teljesítmény, amikor is önmagát legyőzve nemcsak egy sportbeli akadályon, hanem saját magán is felülkerekedik. A kijelölt feladat, a kitűzött cél teljesítése (például az előre megbeszélt jutalom) jelentősen növeli az önbizalmat, s ezzel az egyén az élet egyéb területein is képessé válik az akadályok leküzdésére (Csepela, 2000). A nevelés nemcsak a jelenről szól, hanem a jövőre készíti föl a gyereket. A felnőttek esetében sem megvalósítható a „Sikeres akarok lenni, de minden nap azt akarom csinálni, ami nekem tetszik.” óhaj (Cloud és Townsend, 2014). Éppen ezért soha nem szabad pedagógiai egyenlőségjelet tenni a holtponton való túljuttatás és az erőltetés között. Az egyén jellemét a küzdelem fejleszti, a nehézségeket legyőzve végigvitt cselekvések, majd az így elért célok eredményeként alakul ki az egészséges önbizalom.
A sporttevékenységnek, a versenyhelyzeteknek fontos szerepe lehet a siker- és a kudarcélmények feldolgozásában is. A „kiesős” játékok ignorálása – elkerülendő a kevésbé ügyes gyermekek megszégyenítését – nemcsak azt a pedagógiai szituációt veti el, amely a gyermeket megtanítaná, hogy miként dolgozzon fel győzelmet vagy éppen vereséget egy-egy sportverseny alkalmával, hanem a terhelés differenciálásának a lehetőségét is kizárja. Tapasztalatunk szerint a gyermeket önmagához mérő jutalmazással és pozitív kommunikációval minden negatív érzés kompenzálható. Gondoljunk csak Ernest Hemingway klasszikus gondolatára: „A sport megtanít becsületesen győzni és emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít.”
Konklúziók
Óvodáskorban óriási a felelőssége az óvónőnek, a sportoktatónak, hiszen ekkor szerzi az egyén az első benyomásait a szervezett keretek között zajló mozgásról. Ezek a tapasztalatok hosszú időre befolyásolhatják a fizikai aktivitással kapcsolatos önbizalmát, önértékelését, illetve a testmozgáshoz, sportoláshoz való viszonyát. Tanulmányunkban az óvodáskori, vagyis a gyermek első szervezett keretek között átélt mozgásos élményeit vizsgáltuk meg pedagógiai szempontból. Korunk felnőttje folyamatos versenyben áll a munkahelyéért, a „rugalmas” – a napi aktuális feladatok elkészültéig tartó – munkaidővel. Nélkülözhetetlen tulajdonsága tehát a mobilitás, a folyton megújuló, fejlődő világra való nyitottság és a benne eligazodás, illetve az új helyzetekhez, emberekhez történő alkalmazkodás és a kreatív, rugalmas, toleráns együttműködés képessége. Elvárás még a saját egészsége érdekében kifejlesztett erős fizikum és a helyes önbizalom birtoklása, valamint a stressz kulturált levezetésének képessége.
Ezen célok ismeretében és a szomorú fizikai aktivitási mutatók tükrében szükségesek tehát a testnevelés tanításában és tanulásában (is) a minden életkori szinten végrehajtott pedagógiai újítások. Ezek mindegyike egy olyan tanulói szokásrendszer kialakítását célozza meg, amely élethosszon át kitart és a folyamatos fejlődést, vagy legalább a motoros képességek megtartását, a fizikai aktivitás igényét biztosítja. Itt nemcsak a fizikai (testi) tényezőkről, hanem a sporttal, fittséggel kapcsolatos ismeretekrôl és pozitív attitűdökről is beszélünk (MDSZ, 2013). Az újítások során azonban figyelembe kell venni azokat a klasszikus személyiségfejlesztési és emberi értékeket is, amelyeket csak izzadva és elfáradva, idônként a kudarc érzését megismerve taníthatunk meg a gyermekeknek. Ehhez (is) nyújt segítséget a sport.
A sporttevékenység során nemcsak a motiváció fejlődik, hanem az aktivitás, az önfegyelem, a kitartás is. Fejlődik még a bátorság (a félelem leküzdésének képessége), az akaraterô, a küzdeni tudás, a fájdalomtűrés és az önbizalom is, így kialakítva a reális önértékelés készségét (Csepela, 2000). Mindezen javak azonban csak akkor „termelődnek” a testnevelési foglalkozásokon, ha az oktató (és a szülő) felvállalja azokat a pedagógiai viszonyhelyzeteket, amelyek változást hozhatnak létre a gyermek személyiségében. Ezek a viszonyhelyzetek igénylik a pedagógus és a szülő egymás iránti kölcsönös tiszteletből eredő összefogását. Az életmódjukkal is nevelő, hiteles szakemberek mellett szükségesek még az olyan pozitív hangulatú, kreativitást is fejlesztő, sikerélményeket nyújtó foglalkozások, amelyek a gyerekekkel már kiskorukban megszerettetik a mozgást. Ez az élmény azután egész életükön át végigkíséri őket, ami már csak azért is lényeges, mert miként Bardócz András (1999) fogalmaz: „az embernek egyre inkább természetes létformája, sőt egyetlen túlélési esélye a folyamatos tapasztalatszerzés.”
Irodalom
Abonyi Barbara (2011): Versenysportolói múlt hatása az anyaság kezdeti szakaszára. Kalokagathia, 2-4. sz. 317–329.
Abonyi Barbara (2013): Comparative Study on Physical Activity and Back Pain of Young Mothers in Some Eastern European Countries. Physical Culture and Sport. Studies and Research, 2013. Vol. LX. 52–63.
Bakonyi Ferenc és Nádori László (1984): Óvodások körében végzett vizsgálatok eredményei. A Testnevelési Főiskola közleményei, 2. sz. Melléklet. 15–17.
Bardócz András (1999): Mi bajotok az iskolával? III. (Lifelong learning). Új Pedagógiai Szemle, 10. sz. 95–97.
Bencze Sándorné (1997): Az iskoláskor előtti testnevelés Franciaországban. A tapasztalatok felhasználhatósága a hazai óvodákban. In: Hamza István (szerk.): Testnevelés az óvodában. Magyar Testnevelési Egyetem, Budapest. 84–86.
Berényi János (2004): A Nemzeti Sportszövetség és a nők szerepe a sportban. Magyar Edző, 3. sz. 7.
Bilibok Péterné, Sebestyén Istvánné és Zibolen Endre (1984): Elsô óvodáink életéből 1829-1833. Tankönyvkiadó, Budapest.
Cloud, Henry és Townsend, John (2014): Gyerekhatárok. Harmat, Budapest. 16; 73; 80; 91; 157; 168; 175.
Csányi Tamás (2010): A fiatalok fizikai aktivitásának és inaktivitásának jellemzői. Új Pedagógiai Szemle, 3-4. sz. 125–129.
Csepela Yvette (2000): „Örömtestnevelés?” – Gondolatok a testnevelésről, sportról a 21. század küszöbén. Új Pedagógiai Szemle, 10. sz. 83–89.
Falus Iván (2005): Miért pont a testnevelés? In: Értékelés a testnevelés órán különös tekintettel az osztályzással kapcsolatos aktuális kérdésekre. ELTE-PPK, Budapest. 83–86.
Farmosi István (1990): A mozgásfejlôdés. Az alapvető mozgásformák és képességek fejlődése. In: Mészáros János (szerk.): A gyermeksport biológiai alapjai. Sport, Budapest 170–171.
F. Földi Rita (1998): A mozgás szerepe és jelentôsége az óvodai programokban. Az óvodák jelene és jövője – óvodai programok. Magyar Testnevelési Egyetem Továbbképző Intézet, Budapest. 83–88.
Gombocz János (2005): A gomb az öltönyön. In: Értékelés a testnevelés órán különös tekintettel az osztályzással kapcsolatos aktuális kérdésekre. ELTE-PPK, Budapest. 89–92.
Győri Judit (1997): 3-6 éves gyermekek terhelhetőségének és teljesítőképességének több szempontú vizsgálata. Testnevelés és Sporttudomány, 4. sz. 51–52.
Hamar Pál (1998): A testnevelés tartalmi korszerűsítésének nemzetközi trendjei a közoktatásban. Új Pedagógiai Szemle, 4. sz. 48–56.
Hamar, Pál, Biddle, Stuart, Soós, István, Takács, Bence és Huszár, Ágnes (2010): The prevalence of sedentary behaviours and physical activity in Hungarian youth. European Journal of Public Health, Vol. 20, No. 1. 85–90.
Hemingway, Ernest: http://www.citatum.hu/szerzo/Ernest_Hemingway?r=6 (Letöltve: 2015. 08. 05.)
Honfi László és Szatmári Zoltán (2011): A sporttorna elmélete és gyakorlata. Pécsi Tudományegyetem, Szegedi Tudományegyetem, Nyugat-Magyarországi Egyetem, Eszterházy Károly Főiskola, Dialóg Campus Kiadó-Nordex Kft.
Király Tibor és Szakály Zsolt (2011): Mozgásfejlődés és motorikus képességek fejlesztése gyermekkorban. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs.
Liebenson, Craig (2006): The neurodevelopmental basis for spine stability. ChiroWeb.com (Letöltés: 2015. 08. 04.)
Megvalósíthatósági Tanulmány. Magyar Diáksport Szövetség (MDSZ). 2013.
N. Kollár Katalin (2005): Értékelés a testnevelés tantárgyban, különös tekintettel az osztályzásra. In: Értékelés a testnevelés órán különös tekintettel az osztályzással kapcsolatos aktuális kérdésekre. -ELTE-PPK, Budapest. 31–43.
Olvasztóné Balogh Zsuzsanna, Huszár Anikó és Konczos Csaba (2007): Az egészségkulturális magatartás és értelmezése. Kalokagathia, 1-2. sz. 111–124.
Soós István (2002): A sportpedagógia mint prevenciós eszköz a fiatalok egészségnevelésében. Kalokagathia, 1-2. sz. 130–135.
Toldy Anna (2009): A sport célja, feladata korosztályonként. In: Szatmári Zoltán (szerk.): Sport, életmód, egészség. Akadémiai Kiadó, Budapest. 632–633.
Abonyi Barbara
2015-ben: PHD hallgató, testnevelő tanár,
Testnevelési Egyetem (TF) Budapest
Prof. Hamar Pál
2015-ben: intézetigazgató, egyetemi tanár,
Testnevelési Egyetem (TF) Tanárképző Intézet Budapest
(© Fejlesztő Pedagógia, szerzők / A cikk a Fejlesztő Pedagógia 2015/4–6. összevont számában jelent meg.)
