(2023. március 14. – Fejlesztő Pedagógia Online) Hamarosan kézhez kapják az előfizetők a Fejlesztő Pedagógia 33. évfolyamának 2022/4–6. összevont számát (A/4, 171 oldal). Az alábbi tanulmány Sütő Atillától ízelítő a lapból. Olvassák haszonnal!
A most megjelenő, többségében fejlesztésekkel foglalkozó hármas lapszám és a korábbi – többek között a Frostig-koncepcióval foglalkozó – összevont szám legelőnyösebben előfizetési áron vásárolható meg visszamenőlegesen, most még a tavalyi áron (bruttó 12.928 Ft plusz az aktuális postaköltség: 2400 Ft + áfa a már megjelent számra).
Ez az ajánlat 2023. március végéig beérkező előfizetésekre érvényes.
Nevelési értékek Ellen Key, Rudolf Steiner
és Maria Montessori pedagógiai munkásságában
SŰTŐ ATTILA
Összefoglalás
A cikk azt vizsgálja, hogy Ellen Key (1849–1926), Rudolf Steiner (1861–1925) és Maria Montessori (1870–1952) milyen nevelési értéket tulajdonított a gyermekek tanítása során. A 19. század végén és a 20. század elején ez a három fontos szerző hozzájárult a nevelési elméletek és gyakorlatok megújításához. Pedagógiai elmélkedéseik egy részét a gyermekkép felfogásának és nevelési jelentéseinek szentelték; gondoljunk például Ellen Key gyermekirodalomról szóló számos művére, Rudolf Steiner ajánlásaira a mesék és a mitológia nevelési jelentőségéről, vagy Maria Montessori elmélkedéseire a mesékről. A cikk ezeket az elképzeléseket történeti és pedagógiai szempontból vizsgálja.
Kulcsszavak: Ellen Key, Rudolf Steiner, Maria Montessori, Gyermekirodalom
Abstract
(Educational values in the pedagogical work of Ellen Key, Rudolf Steiner and Maria Montessori)
The article examines the educational value that Ellen Key (1849–1926), Rudolf Steiner (1861–1925) and Maria Montessori (1870–1952) attributed to the teaching of children. These three important authors contributed to the renewal of educational theories and practices in the late 19th and early 20th centuries. Some of their pedagogical reflections were devoted to the conception and educational meaning of the image of the child, such as Ellen Key’s many works on children’s literature, Rudolf Steiner’s recommendations on the educational value of fairy tales and mythology, or Maria Montessori’s reflections on fairy tales. The article explores these ideas from a historical and pedagogical perspective.
Keywords: Ellen Key, Rudolf Steiner, Maria Montessori, Children’s Literatur
BEVEZETÉS
A XIX. század vége és a XX. század eleje között Ellen Key, Rudolf Steiner és Maria Montessori jelentősen hozzájárult a pedagógiával és a gyermekeknek szóló nevelési tevékenységekkel kapcsolatos gondolkodás megújításához. Innovatív törekvéseik kiemelkedőek: mint látni fogjuk, e három európai értelmiségi számos intuitív gondolata és javaslata ma is érvényes. Ez a cikk arra törekszik, hogy rekonstruálja azt a történelmi és kulturális környezetet, amelyben Ellen Key, Rudolf Steiner és Maria Montessori éltek és dolgoztak, rámutasson közös érdekeikre és különbségeikre, és elemezze gondolkodásukat a gyermekirodalom területén. A cikk először is megvizsgálja a három gondolkodó egyes kapcsolódási pontjait, köztük a társadalomnevelésen keresztül történő megújítások mögött megbújó szándékaikat, a saját országhatáraikon túli európai kollégákkal való párbeszéd iránti vágyukat, a teozófiai mozgalom iránti érdeklődésüket, végül pedig azt a heves ellenállást, amelyet mindhárman elszenvedtek saját országukban.
A vonatkozó történelmi és kulturális keret rövid rekonstrukcióját követően a cikk rátér a konkrét vizsgálati téma megvitatására. Először is bemutatja, hogy a gyermekirodalom a XIX. és XX. században hogyan vált rendkívül jelentős kulturális és társadalmi jelenséggé a népmesék újrafelfedezésének, a fiatal olvasók számára alapvető „klasszikusok” kiadásának, valamint számos gyermekíró, köztük Verne és Collodi vitathatatlan hírnevének köszönhetően. A tanulmány a tizenkilencedik és huszadik század közötti ifjúsági irodalom sikeréből kiindulva tekinti át azokat a gondolatokat, amelyeket a három szerző ebben az időszakban a témáról kialakított. Ellen Key legismertebb könyvében,
A gyermek évszázada című művében több jelentős fejezetet szentelt a gyermekirodalomnak. Hangsúlyozta a mesék és népi legendák fontosságát a fiatal nemzedék nevelésében, éles kritikát gyakorolt az iskolákban használt tankönyvek elvont és töredékes jellegével szemben, és megfogalmazta azt a ma is érvényes gondolatot, hogy minden otthonban legyen egy könyvespolc a gyermekek számára. Rudolf Steiner is kiemelte a mesék és legendák alapvető nevelő szerepét a gyermekek szellemi és emberi nevelésében. Olyan filozófiai gondolatokat is kidolgozott, amelyek később a fiatal olvasóknak szóló újabb keletű szépirodalmi művek jelentős részére is hatással voltak.
Maria Montessori pedig megmutatta, hogy az olvasás szeretetének a fiatalabb generációkban való kialakításához nem elegendőek a műveltség alapvető eszközei (az írás és olvasás ismerete), hanem a gyermekek természetes képzelőerejére, kommunikációs igényére és a világ megértésének vágyára kell apellálni.
KÖZÖS ELKÉPZELÉSEK
Az európai kulturális vitákat évszázadok óta élénkíti az a gondolat, hogy a társadalom megújulásának szükségszerűen az oktatási módszerek megújulásából is következnie kellene. Már a felvilágosodás korában olyan nagy felvilágosult gondolkodók, mint John Locke és Jean-Jacques Rousseau új nevelési eszményeket javasoltak az elavult, régi rendszer (Ancien Régime (vö. szűkebb értelemben a francia forradalmat megelőző abszolút kormányzás időszakának, tágabban a polgári rendszert megelőző, hűbéri kötöttségekkel teli világ elnevezése) összeomlására és az ipar gyakran rendezetlen és embertelen fejlődésére adott reakciójaként. Nem véletlen tehát, hogy Locke és Rousseau eszméit a későbbi évszázadokban gyakran idézték fel a pedagógiai elméletekben, és például Ellen Key svéd gondolkodó (Ambjörnsson, 2014, 146–153. o.) és Maria Montessori olasz pedagógus (Moseley, 2014, 177–178. o.; Tassi, 1987, 115. o.) számára is inspirációs és gondolkodási forrássá váltak.
A XIX. századtól napjainkig e két szerző társadalmi és nevelési javaslatai, valamint az osztrák-német filozófus és pedagógus Rudolf Steineréi számos, az oktatási és kulturális rendszerek reformjával kapcsolatos vita tárgyát képezték. Mint ismeretes, a túlzott fogalmiság, a diszciplináris széttagoltság, a tankönyvek elégtelensége és az osztálytermi tanóra hagyományos modelljének merevsége elleni kritika mindhárom szerző számára alapvető kérdés volt az iskola és a tanulás mélyreható megújítása tekintetében. Ellen Key (1849–1926), Rudolf Steiner (1861–1925) és Maria Montessori (1870–1952) ellenezte a tartalmak passzív átadásán alapuló iskolát, és ehelyett az egyén természetes lehetőségeinek nevelését szorgalmazta. Bár vitathatatlan, hogy a három gondolkodó között figyelemre méltó véleménykülönbségek voltak az elméleti elvek, a pedagógiai megközelítés és a személyes érzékenység tekintetében, nem tagadható, hogy Ellen Key, Rudolf Steiner és Maria Montessori hasonló célt tűztek ki maguk elé: a társadalom radikális megújulásának előmozdítását a gyermekekkel kapcsolatos oktatási gyakorlatok mélyreható reformja révén. Végül is ez a három szerző gyakorlatilag ugyanabban az időszakban élt, a XIX. és a XX. század között; egy olyan időszakban, amikor a királyok és császárok régi világa – egy dicsőséges, de dekadens világ – szétesőben volt, és egy új, a tömegek és ideológiák által uralt valóság került előtérbe. Olyan kulturális és társadalmi kontextusban éltek, amelyet Robert Musil híres regényében, a Der Mann ohne Eigenschaften (A tulajdonságok nélküli ember) is jól körülírt feszültségek és szorongások jellemeztek a kor embereit. A három szerző további közös jellemzője volt, hogy sokat utaztak Európában, és számos országban kapcsolatban álltak értelmiségiekkel és művészekkel. Ezáltal kulturált nemzetközi közönségre találtak, akik készek voltak megfontolni és megvitatni gondolataikat. Ellen Key, Rudolf Steiner és Maria Montessori sok tekintetben igazi európai értelmiségiek voltak, akik képesek voltak túllépni a nemzetiségi korlátokon. Ellen Key sokat utazott az „öreg kontinensen”, és számos országot meglátogatott, köztük Franciaországot, Németországot és Olaszországot. Kulturális kapcsolatokat alakított ki olyan gondolkodókkal, mint az angol Thomas Henry Huxley (Lengborn, 1993, 825–827. o.) és a francia Romain Rolland, valamint olyan írókkal, mint a cseh-osztrák Rainer Maria Rilke (Ramondino, 1989, I–V. o.) és az olasz Sibilla Aleramo (Akerström, 2013, 18–24. o.).
Ellen Key gondolkodásának nemzetközi jelentőségéről tanúskodik, hogy fő műve, A gyermek évszázada (Barnets Arhundrade) 1900-ban jelent meg svédül, de néhány éven belül számos nyelvre lefordították, többek között németre, angolra, franciára, olaszra és oroszra. Rudolf Steiner az Osztrák-Magyar Monarchia ma Horvátországhoz tartozó részén született, de tanulmányait előbb Bécsben, majd Berlinben végezte. Weimarban hosszú évekig dolgozott Goethe műveinek archiválásában, majd utazgatott Európa-szerte, ahol igen látogatott előadásokat tartott (Bouchet, 2005), például a Teozófiai Társulat által 1906-ban Párizsban szervezett előadásokat (Rihouët-Coroze, 1976, 153–156. o.). Steiner az olaszországi Bolognába is elutazott, ahol a Negyedik Nemzetközi Filozófiai Kongresszus egyik előadója volt, olyan gondolkodókkal, mint Henri Bergson és Hermann von Keyserling, valamint olyan matematikusokkal, mint Henri Poincaré és Federigo Enriques (Enriques, 1911). Maria Montessori is gyakran utazott hazáján kívülre is, hogy konferenciákra járjon (Enriques, 1911, Tassi, 1987, 103–104. o.). Nagyon gyakran látogatták őt külföldi tudósok és személyiségek is, akik érdeklődtek nevelőmunkája iránt, különösen a római San Lorenzo szegénynegyedben 1907. január 6-án megnyitott „Gyermekek Háza” (Casa dei Bambini) sikere után (Montessori, 1950, 39–40. o.; Pironi, 2014, 73–84. o.). Az egyre súlyosabb konfliktusai Mussolini fasiszta rezsimjével arra késztették, hogy elhagyja Olaszországot és külföldre menjen száműzetésbe (Cives, 2010, 95–98. o.). A teozófia iránti közös érdeklődésük volt az, ami a jelen cikkben vizsgált három szerzőt összekötötte. A Teozófiai Társulatot (Stasulane, 2005, 21–34. o.; Giovetti, 2010) 1875-ben alapította az ellentmondásos orosz ezoterikus Helena Blavatsky és az amerikai Henry Alcott ezredes, aki szintén az ezoterikus tudás híve volt. A csoport azonnal számos követőt vonzott, akik közül sokan művészek és értelmiségiek voltak. Madame Blavatsky „teremtményének” kezdeti sikere annak tulajdonítható, hogy a Teozófiai Társulat olyan tanításokat kínált (és kínál ma is), amelyek a tudományos haladás és a spirituális törekvések összeolvadását ígérték, elősegítve a népek közötti testvériséget, és tiszteletben tartva a nyugati hagyományoktól eltérő kulturális hagyományokat. Különös figyelmet fordítottak a hinduizmus és a buddhizmus ezoterikus filozófiáira és a tibeti filozófiára. Sokan, értelmiségiek és egyszerű emberek egyaránt, úgy tekintettek Madame Blavatsky teozófiájára, mint a valóság, az élet evolúciójának és az emberi szellemi fejlődés meggyőző értelmezésére.
Az 1875-ben alakult Teozófiai Társulat volt az első olyan szervezet az újkorban, amely napvilágra hozta és széles körben ismertté tette a Nyugat és a Kelet korábban ezoterikus tanításait.
Érdekes megjegyezni, hogy a teozófia ezoterikus kinyilatkoztatásai nagy hatással voltak – egyes esetekben közvetlenül, máskor burkoltan – a pedagógiára a XIX. század vége és a XX. század első fele között. Rövidesen látni fogjuk, hogy Ellen Key, Rudolf Steiner és Maria Montessori mindannyian vonzódtak a teozófiai tanokhoz, bár különböző módon és mértékben. A kor másik nagy pedagógusa – a lengyel pedagógus, Janusz Korczak (1) – szintén közel állt Madame Blavatsky mozgalmához.
A pedagógiai elkötelezettség és az ezoterikus orientalizmus közötti kapcsolat még mindig tanulmányozásra vár. Meg kell jegyezni, hogy Ellen Key (2) rendkívül érdeklődött a teozófiához közel álló svéd értelmiségiek, például Viktor Rydberg író munkássága iránt. Számos hivatkozásból tudjuk, hogy a svéd gondolkodó, akárcsak a hivatkozott szerzői (mindenekelőtt Goethe, Darwin és Nietzsche), mélyen érdeklődött a buddhista kinyilatkoztatás és a keleti filozófiák iránt. Ebben az időszakban, releváns tanulmányok hiányában, ezt az érdeklődést elkerülhetetlenül elsősorban a forgalomban lévő számos teozófiai kiadvány elégítette ki.
Tudjuk, hogy Ellen Key 1906-ban találkozott Rudolf Steinernel Párizsban (Ambjörnsson, 2014, 156–157. o.), abban az évben, amikor az osztrák-német gondolkodó a teozófiai mozgalom jeles képviselőjeként előadássorozatot tartott a francia fővárosban (Rihouët-Coroze, 1976, 153–156. o.). Ismert továbbá, hogy Steinert több alkalommal – először 1900 szeptemberében – meghívták a Teozófiai Társulat által szervezett gyűlésekre és konferenciákra. Kezdetben Goethe és Nietzsche szakértőjeként kérték fel a részvételre. Steiner karizmája és műveltsége azonban olyan lelkesedést váltott ki, hogy 1902-ben rábeszélték, hogy hivatalosan is tagja legyen a németországi Teozófiai Társulatnak (Bouchet, 2005, 30–33. o.). Ezt követően azonban számos tekintélyes teozófus, köztük Annie Besant, aki Madame Blavatsky-t követte a csoport vezetőjeként, felismerte, hogy Steiner elméletei nem illeszthetők teljesen a teozófusokéval, és ezek a különbségek fokozatosan jelentős konfliktusokat váltottak ki Steiner és a többi teozófus között. E konfliktus egyik oka az volt, hogy Steiner a nyugati filozófiai és spirituális hagyománynak nagyobb súlyt tulajdonított a keleti hagyományhoz képest, míg Madame Blavatsky és Annie Besant számára a keleti hagyomány volt a misztikus beavatás igazi központja (Bouchet, 2005, 36–37. o.).
E nézeteltérések következtében Steiner elszakadt a teozófusoktól, és 1913-ban megalapította az Antropozófiai Társaságot, amely a mai napig foglalkozik az osztrák-német filozófus gondolatainak tanulmányozásával és publikálásával, és elméleteit számos területen alkalmazza, például a spirituális kutatás, az orvostudomány, a művészet, a mezőgazdaság és a pedagógia területén (Rihouët-Coroze, 1976, 192–206. o.). Maria Montessori is vonzódott Madame Blavatsky gondolataihoz, és 1899-ben beiratkozott a Teozófiai Társulat európai szekciójába. 1939-ben úgy döntött, hogy száműzetését Indiában, pontosabban Adyar környékén tölti, ahol a Teozófiai Társulat székhelye van. Indiai száműzetése alatt Maria Montessori továbbra is írt és tanfolyamokat tartott nevelési módszeréről (Giovetti, 2010, 164–165. o.).
A teozófia jelentőséget tulajdonít a népek közötti testvériségnek, a vallások és a tudományok találkozásának, valamint a racionalitás és az intuíció összeolvadásának. A mély erkölcsi és kulturális nyitottság ezen elemei sok értelmiségit meggyőztek arról, hogy kövessék a Madame Blavatsky által kijelölt spirituális és filozófiai utat. Hiszen ezek olyan utak voltak, amelyek alkalmasnak tűntek arra, hogy összekapcsolják az új tudományos felfedezéseket (például a darwinizmust) a világ legősibb kulturális hagyományaival. Bár a teozófia sok megfigyelőben kételyeket keltett, sok tekintetben kísérletet tett az emberi kultúra különböző aspektusainak szintézisére, és ezzel választ adott a legmélyebb egzisztenciális kérdésekre.
A másik közös vonás, ami az itt vizsgált három szerzőt jellemezte, az az ellentét, amellyel eszméik találkoztak, bár különböző módon és mértékben.
Ellen Key javaslatai a nők szerepéről, a házasságról, a vallásról és a kultúráról heves viták tárgyát képezték Svédországban. Elképzeléseit radikálisnak ítélték, és sok honfitársa részéről erős ellenállásba ütközött (Lengborn, 1993, 833–835. o.). Időnként elkeseredett ellenfelei is akadtak a női emancipáció terén. Köztük volt Alexandra Gripenberg (1857–1913), a 19. század vége és a 20. század eleje közötti finnországi női emancipációs mozgalom egyik legfontosabb alakja, aki konzervatív volt, és számos alkalommal hevesen szembeszállt Ellen Key elképzeléseivel, mert azok szerinte idegenek voltak a kereszténységtől (Kinnunen, 2013, 57–58. o.). Steiner és mozgalma is gyakran szenvedett ellenségeskedést azokban az országokban, ahol az antropomorfizmus (vö. az 1700-as években létrehozott kifejezés, amely élő vagy élettelen dolgok, jelenségek vagy elvont fogalmak emberi tulajdonságaira utal) elterjedt volt.
1923 szilveszterén például a svájci Dornachban Steiner csoportjának eredeti székhelye – a Goetheanum néven ismert nagy faépület – teljesen megsemmisült egy gyújtogatásban, amelyet néhány ellensége szított. A nagy fájdalom ellenére, amit ez okozott neki, Steiner vállalta, hogy új Goetheanum-ot építtet cementből ugyanazon a helyen, ahol az eredeti megsemmisült. Az osztrák-német gondolkodó azonban soha nem látta befejezni művét, mert 1925-ben meghalt (Rihouët-Coroze, 1976, 305–334. o.).
Németországban a nácizmus első éveiben a Steiner eszméi által inspirált iskolák egyre nagyobb elnyomást szenvedtek el, míg végül a rezsim elrendelte végleges bezárásukat (Schmidt, 1997, 95., 213. o.). Maria Montessori eközben hiába próbálta megmenteni pedagógiai projektjeit a fasiszta Olaszországban, 1934-ben kénytelen volt elhagyni az országot: a szabadságon alapuló pedagógiáját Mussolini rendszere nem tűrhette meg (Cives, 2010, 96–97. o.), és 1939-ben az olasz pedagógus Indiába utazott, ahol mintegy tíz évig maradt.
Ellen Key, Rudolf Steiner és Maria Montessori nagy változások és nagy tragédiák évtizedeit élték meg. Átélték az első világháború borzalmait, látták a totalitarizmus felemelkedését, és tanúi voltak a régi európai világ végének. A három személyiség a tudomány, a technológia és a társadalmi fejlődésbe vetett remény által a tizenkilencedik és a huszadik század között végbement változásoknak adta meg a maga értelmezését. Igazi európai értelmiségiek voltak, mert megfigyeléseiket nem korlátozták hazájuk szűk határaira, hanem az egész kontinensen alkalmazták. Ezért fontos, hogy elemezzük – egymás közötti összehasonlítással is – gondolataikat, javaslataikat és eredményeiket, hogy ellenőrizzük, milyen mértékben lehet még mindig hasznos a mai európai társadalomban az emberi és oktatási fejlődés szempontjából hatalmas kulturális örökségük.
A GYERMEKIRODALOMTÓL KEZDVE
Ellen Key, Rudolf Steiner és Maria Montessori számos társadalmi témát érintettek, és számos nevelési problémáról írtak. A gyermekirodalom marginális helyet foglal el könyveikben gondolkodásuk központi magjához képest. Hármójuk közül Ellen Key az, aki a legtöbb teret szentelte a gyermekeknek szóló történeteknek és könyveknek: Barnets Arhundrade című művének két része – Böckerna mot Läseböckerna és Bilaga – a gyermekkor, a történetek, az irodalom és a nevelés kapcsolatát vizsgálja. Rudolf Steiner és Maria Montessori ezzel szemben csak töredékesen – bár jelentős mértékben – foglalkozott a fiatal olvasóknak szánt könyvekkel és történetekkel. Miért hasznos tehát elemezni elméleteiknek ezt a látszólag marginális területét? A válasz az, hogy a gyermekirodalom legnagyobb klasszikusai közül néhányat a XIX. század vége és a XX. század eleje közötti években írtak: Carroll Alice Csodaországban című műve 1865-ben jelent meg, Verne A Föld körül 80 nap alatt című műve 1873-ban, Collodi Pinokkió kalandjai 1881-től kezdve különböző epizódokban, Stevenson Kincses szigetét 1883-ban, Kipling A dzsungel könyve 1894-ben, Barrie Pán Péter a Kensington Gardensben című műve pedig 1906-ban. Ebben az időszakban a gyermekirodalom fontos és elterjedt jelenségként szilárdult meg: ebben az időszakban ugyanis számos gyermekkönyv nagy sikert aratott, mivel rendkívül népszerű volt a fiatal olvasók körében. Ilyen volt például Jules Verne, Karl May3 és Emilio Salgari4 kalandregényei, amelyek a XIX. század vége és a XX. század eleje között jelentek meg. A tündérmeséknek a tizenkilencedik század elején történt romantikus újrafelfedezését követően a görög-római legendákat egyre gyakrabban adaptálták a gyermekkönyvek részévé; ez a jelenség Nagy-Britanniában és Németországban kezdődött, majd fokozatosan megjelent Olaszországban, Franciaországban és Európa többi részén is. Következésképpen, miközben a gyermekirodalom egyre nagyobb sikert aratott, fontos megértenünk, hogy mit gondoltak a fiatal olvasóknak szóló történetekről és könyvekről a neveléstudomány legjelentősebb tudósai, akik ebben az időszakban éltek. Elemzéseik sok tekintetben a gyermekirodalom kritikai és pedagógiai áttekintésének első példái.
Ellen Key, Rudolf Steiner és Maria Montessori három nagy európai értelmiségi, akiknek a gyermekekkel kapcsolatos nevelési elképzelései ma is nagy jelentőséggel bírnak a nemzetközi pedagógiai vitában. A gyermekirodalomhoz való hozzáállásuk következésképpen nemcsak történelmi, hanem aktuális értékkel is bír. Ezért alaposan meg kell vizsgálni.
ELLEN KEY ÉS GYERMEKIRODALOM
A XIX. századi pedagógiai gondolkodás egyik fontos iskolája, amelyet elsősorban Johan Friedrich Herbart (1776–1841) német filozófus dolgozott ki, úgy vélte, hogy az egyén pszichofizikai fejlődési szakaszai megfelelnek az emberiség történelmi fejlődésének szakaszainak. Ezen elmélet szerint tehát az emberi gyermekkor megfelel a civilizáció gyermekkorának. Ezért Herbart – részben közvetlen megfigyelései alapján – azt állította, hogy Homérosz Odüsszeiája a legmegfelelőbb történet a gyermekek számára (Herbart, 1806, 20–21. o.): Odüsszeusz kalandjai közvetlenül az emberi történelem hajnalából származnak, ezért olyan témákat tartalmaznak, amelyek teljes mértékben megfelelnek az emberi élet kezdetének: vagyis a gyermekkor nevelési és erkölcsi igényeinek (Herbart, 1841, 229–231. o.). Az életkorok és a történelmi fejlődés közötti analógia a „gyermekfejlődés kultúr korszakai elméletének” (Chambliss, 1996, 259. o.) nevet kapta, és a német gondolkodó, Tuiskon Ziller (1817–1882), Herbart tanítványa formalizálta (Gelpi, 1967, 347. o.). A kultúrkorszakok elmélete sokáig a pedagógiai viták középpontjában maradt.
Ellen Key a gyermekirodalomról szóló írásaiban, ezt az elméletet folytatta és fejlesztette tovább. Barnets Arhundrade című könyvének „Böckerna mot Läseböckerna” című fejezetében a svéd gondolkodónő a maga ironikus módján azt írta, hogy a gyermekek fejlődése és az emberiség fejlődése közötti megfeleltetés konszolidált, bizonyos szempontból elkoptatott koncepció (Key, 1900a, 176. o.).
Hozzátette, hogy a gyermekek olyan leleményes idealizmussal és realizmussal vannak megáldva, amely a múltbeli népek epikus költészetében is felismerhető: az ősi történetekben jelen lévő jó, a hősies és a természetfeletti lenyűgözi a gyermekeket, akik egy népszerű mese és egy új Andersen-verzió között kétségtelenül az előbbit választanák, mert azt szórakoztatóbbnak találnák. Azt is kimutatta, hogy ugyanez történt, amikor a gyerekeknek először a régi északi író, Snorre Sturluson eredeti meséjét, majd ugyanennek a történetnek egy modern parafrázisát kínálták (Key, 1900a, 176–177. o.). A gyerekeknek a régi, eredeti történet sokkal jobban tetszett, mint a modern változat. Key ezen megfigyelései szorosan kapcsolódtak a korabeli tankönyvekkel kapcsolatos más megfigyelésekhez. Véleménye szerint ezek a könyvek mesterkélt, moralizáló történeteket meséltek el, amelyek gyakran túlságosan elvontak és töredékesek voltak ahhoz, hogy a gyerekek igazán értékelni tudják őket. Ha a szövegek szerzői meghallgatnák az iskolások véleményét a könyveikről, rájönnének, hogy a gyerekek nem találják vonzónak munkájuk gyümölcsét: inkább valódi meséket és valódi verseket olvasnának, nem pedig a tankönyvek szerzői által kiválasztott darabgyűjteményeket (Key, 1900a, 183–184. o.). Ráadásul a 19. század végén a tankönyvekből tanuló fiatal nők kevésbé voltak műveltek, mint nagyanyáik, akik bár nem jártak irodalomórákra, és nem írtak fogalmazásokat az iskolában, közvetlenül olvashatták a költők műveit, és gyakran a legfigyelmesebb olvasóik voltak (Key, 1900a, 187–188. o.). Key elismerte ugyan, hogy voltak jól megírt tankönyvek (Key, 1900a, 184–185. o.), de ő egyértelműen a teljes kiadásban megjelent szövegeket részesítette előnyben: számára fontos volt, hogy a gyerekek eredeti formájukban férjenek hozzá az ősi legendákhoz, népmesékhez, északi és bibliai történetekhe
Itt fontos megjegyezni, hogy Key úgy vélte, hogy az idős dajkák voltak a legjobb mesemondók, mert olyan változatokat meséltek, amelyek megfeleltek az eredeti történeteknek, ugyanakkor érdekes festői vonásokkal egészítették ki azokat (Key, 1900a, 175. o.), és amikor a gyerekek, akik mind művészi természetűek, egy mesét hallgattak, teljes benyomást keltettek bennük, ami öncélú volt, és csak a jó mese hallgatásának öröméhez kapcsolódott (Key, 1900a, 175–176. o.). Minden, ami nagyszerű, jó, hősies és természetfeletti, vonzza a gyerekek figyelmét, feltéve, hogy olyan formában van előadva, amelyet képesek elképzelni, mint a hagyományos mesék esetében (Key, 1900a, 176. o.).
Az a tény, hogy a gyerekek ugyanazt a történetet többször is szívesen hallgatják, azt bizonyítja, hogy tudattalanul is szükségük van arra, hogy mélyen és teljesen elsajátítsák azt (Key, 1900a, 177. o.).
Ellen Key a mese és a gyermekkor kapcsolatának olyan értelmezését dolgozta ki, amely egyszerre ősi és aktuális: ősi, mert a népszerű mese, mint egyszerű, autentikus irodalmi műfaj romantikus elképzelését idézi fel újra; a svéd szerző számára a mese olyan, mint egy gyermek által épített játék, míg sok gyermekkönyv, amelyek lehetnek gazdagon illusztráltak, olyanok, mint a drága játékok, amelyek csak múló örömöt nyújtanak abban a pillanatban, amikor először látják őket (Key, 1900a, 178–181. o.). A mese és a gyermekkor kapcsolatának ez az értelmezése rendkívül aktuális is, hiszen számos kortárs, fiatal olvasók számára kiadott műre alkalmazható. Manapság sok olyan könyv van, amely magával ragadó illusztrációkkal rendelkezik, de olyan történeteket mesél, amelyek nem különösebben érdekesek vagy jelentősek. Ezek a könyvek gyakran televíziós sorozatokhoz vagy médiaeseményekhez kapcsolódnak, és hajlamosak arra, hogy sztereotípiák vagy banalitások hordozói legyenek. Gyakran előfordul, hogy ezek a kiadott termékek egy ideig kereskedelmi szempontból nagyon sikeresek, de aztán gyorsan feledésbe merülnek. Ellen Key pedagógiai felhívása tehát az, hogy a gyerekeknek mély, lenyűgöző történeteket kínáljon, amelyekhez népköltészet és csodálatosság társul. Az ő szemszögéből nézve a hagyományos mesék és az ősi legendák azok az elbeszélési formák, amelyek a legjobban alkalmasak a gyermekek nevelésére. A svéd írónő úgy vélte, hogy az óvodákban mindig is szavalt hagyományos rímek különösen fontosak a gyermekek számára: ezek az ősi versek nemzedékről nemzedékre boldoggá teszik a gyerekeket (Key, 1900a, 179. o.). A rímeknek és történeteknek ez az ősi öröksége összhangban van a gyermekkorral, és lehetővé teszi a gyermekek számára, hogy szembenézzenek felfedezéseikkel és érzéseikkel (Key, 1900a, 188–189. o.). Mindennek a tankönyvekre is igaznak kellene lennie; de azok gyakran mesterkélt vagy moralizáló helyzeteket mutatnak be, amelyeket a gyerekek gyorsan lelepleznek és elutasítanak (Key, 1900a, 180. o.).
Ellen Key a gyermekirodalomról szóló elmélkedését azzal fejezte be, hogy megjelölte azokat a könyveket, amelyeknek véleménye szerint a gyermekeknek a mesekönyvek polcán kellene állniuk az otthonokban (Key, 1900b, 245–247. o.).
Ellen Key gondolkodásának korszerűsége abban is megmutatkozik, hogy azt remélte, hogy minden svéd otthonban létrejön egy ilyen könyvespolc: az ilyen könyvespolc iránti vágy magában foglalja, hogy a gyermekkornak sajátos identitást kölcsönöz, amely nemcsak anyagi gondoskodást, hanem különleges nevelési és esztétikai figyelmet is igényel.
Szavaiból folyamatosan a gyermekek, mint művészek képe rajzolódik ki: a gyermekek a szép, felidéző és mélyreható történetekben találják meg azt a tartalmat, amelyre szükségük van ahhoz, hogy növekedjenek, és felfedezzék önmagukat és a világot. Az Ellen Key által a gyermekkönyvek polcaira javasolt könyvek között néhány egy mára már elmúlt ízléshez tartozik, de megjegyzendő, hogy az általa ajánlott számos könyv között egyértelműen a mesék és legendák vannak túlsúlyban. Ami a mai olvasónak feltűnik, az az őszinte figyelem, amelyet Ellen Key egy olyan témának – a gyermekkönyvkiadásnak és – irodalomnak – szentelt, amely a XIX. század végén még csak kialakulóban volt, és amely csak az azt követő években szilárdította meg jelentős korabeli kulturális szerepét. Key gyermekkönyvekre irányuló figyelmében is felismerhetjük, hogy a svéd írónő gondolatai valójában mennyire modernek.
RUDOLF STEINER ÉS A GYERMEKIRODALOM
Ahhoz, hogy megértsük Rudolf Steiner és a gyermekirodalom kapcsolatát, vissza kell térnünk az 1812-es évhez, amikor a német Jakob és Wilhelm Grimm testvérek kiadták a Kinder und Hausmärchen első kiadását, a világ talán legismertebb és legelterjedtebb népmesegyűjteményét. A két filológus számára a népmesék olyanok voltak, mint a drágakövek, amelyekbe a legrégebbi időkre vonatkozó életfolyamatok voltak beágyazva (Zipes, 2001 124. o.). A Grimm testvérek a köznép – például idős asszonyok és háziasszonyok – által elbeszélt meséket gyűjtötték és válogatták össze, hogy visszaszerezzék a német nép nagy elbeszélői örökségét, és feltárják az indogermán kultúra tágabb gyökereit. Amint azt Jack Zipes amerikai tudós kimutatta, a két német testvér nemcsak a korabeli olvasók számára kívánta életben tartani a mesék mitikus jelentését, hanem a jövő olvasói számára is örökségként (Zipes, 2001, 124–125. o.). A Grimm testvérek munkásságának nevelési célja is ez volt: az új nemzedékeket az ősi kulturális gyökerekhez kapcsolni.
Zipes azonban hangsúlyozza, hogy a Grimmek kutatásai egyszer s mindenkorra meghatározták, hogy milyen formai tartalommal kell rendelkeznie egy népmesének. A valóságban aligha mondhatjuk, hogy tévedett: a XIX. század vége és a XX. század eleje között Európa-szerte számos kutató gyűjtötte és publikálta az öreg kontinens különböző országainak meséit, köztük Gunnar Olof Hyltén-Cavallius (1818–1889) Svédországban és Giuseppe Pitré (1841–1916) Olaszországban végzett értékes és pontos munkáját (Grandi, 2014, 46–48. o.). Bizonyos szempontból nem túlzás azt állítani, hogy a XIX. század közepétől a XX. század elejéig a népmesék az antropológiai, történeti és irodalmi kutatások egyik fő témája volt Európában. Ebben a kontextusban születtek Steiner elmélkedései a mesék és a gyermekkor kapcsolatáról. Az osztrák-német szerző két előadásában, amelyeket 1908-ban és 1913-ban Berlinben tartott (Märchendeutung, illetve Märchendichtungen im Lichte der Geistesforschung címmel), Steiner a mesék eredetéről, valamint a mesék, a gyermekkor és az emberiség szellemi fejlődése közötti kapcsolatról szóló elméleteit mutatta be. Steiner számára a hagyományos mesék nem a nép fantáziájából eredtek, hanem nagyon régi időkre nyúlnak vissza, amikor az ember még nem alakított ki racionális civilizációt. Ez a régmúlt idők emberisége a tisztánlátás egy olyan formájával rendelkezett, amely az ébrenlét és az alvás közötti köztes állapot volt. Ezen állapot révén az emberiség képes volt felfedezni a szellemi világot, és egyesülni a természet erőivel, amelyeket akkoriban a mesékben ábrázoltak (Steiner, 1908, 43–51. o.). Steiner hozzátette, hogy azok, akik a tisztánlátásnak ebben a sajátos állapotában éltek, nem akarták, hogy a világ zaja zavarja őket, és magányosan kívántak élni. A mesékben leírt sok bölcs és remete ezért szegénységben és magányosan élt az erdőkben, de ők is ismerték azokat az erőket, amelyek az embert a szellemi világgal összekötik. Steiner magyarázata a mesék eredetéről úgy tűnik, hogy a sámán alakjához kapcsolódik. Amint arra az antropológia és a folklór számos kutatója emlékeztetett (Eliade, 1951, 59–63. o.; Hoppál, 2007, 21–30. o.; Benozzo, 2007, 96–110. o.), a sámán egyik funkciója az volt, hogy egyedül „utazott” a valóság határain túl létező szellemi világokban. Ezeket az utazásokat álomban vagy extázisban tették meg.
A sámán történetekkel, mítoszokkal és tanításokkal tért vissza ezekről. Más szóval a sámán a tisztánlátás állapotába került, amely a mindennapi életen túlra, a szellem világa felé vezette.
Steiner úgy vélte, hogy a mesék táplálékot jelentenek a lélek számára, mert a lélek által létrehozott képek és a világegyetem eseményei közötti mély összefüggéseket mesélik el (Steiner, 1913, 16–18. o.): a mesékben a lélek visszhangot hall arról, amit éppen tapasztal, de nem mindig érti meg.
A mesék a legmegfelelőbb előadási forma a gyermekek számára, mert ez a fajta történet a gyermekkor legintimebb részéhez kötődik (Steiner, 1913, 32. o.). Elméletei szerint a gyermek őseredetileg kapcsolódik az élethez, ezért szüksége van a mesékre, mint a lélek táplálékára. A mese a lét gyökereihez kötődik, és ezért erőt ad a gyermekeknek a növekedéshez (Steiner, 1913, 33. o.). Költői módon úgy vélte, hogy a mesék és legendák az őrangyalokhoz hasonlíthatók, akik születésüktől fogva végig kísérik az embereket földi zarándokútjukon (Steiner, 1913, 34–35. o.).
Rudolf Steiner úgy értelmezte a mesét, mint az ősgyökeret és a jövő növekedésének erejét. Ebből a szempontból a mese a legfőbb elbeszélési forma, amely közvetíti azokat a képeket, amelyek lehetővé teszik a gyermekek megfelelő növekedését. Ezenkívül a mesékhez kapcsolódó őrangyal alakja arra utal, hogy ez a fajta történet a szellemi fejlődésre vonatkozó tanácsokat ad a gyermekeknek és a felnőtteknek egyaránt. Steiner szemszögéből nézve a mesék és legendák pedagógiai folyamatokat aktiválnak, mert olyan maradandó igazságokat közvetítenek, amelyek a jövőre is vonatkoznak. Steiner ezoterikus filozófiájának is része az a gondolat, hogy a maradandó történetek képesek az emberiséget a szellemi fejlődés útján vezetni.
Ez az „Akasha krónikákra” vonatkozik (Steiner, 1910, 106–107. o.), amelyeket feltehetően teozófiai tanulmányai során fedezett fel. (vö. teozófia vallásában és az antropozófiának nevezett filozófiai iskolában az Akasha feljegyzések összessége minden univerzális eseménynek, gondolatnak, szónak, érzelemnek és szándéknak, amely valaha is megtörtént a múltban, jelenben vagy jövőben, minden entitás és életforma tekintetében).
Steiner számára az Akasha-krónikák egyfajta megfoghatatlan letéti tárat jelentettek, amely a szellemi tettek kitörölhetetlen nyomait őrzi a legmesszebb menő idők óta. Az érzékfeletti érzékelési szintekkel rendelkező beavatottak még mindig olvashatják őket. Szerinte az Akasha-krónikák, akárcsak a legendák és a mesék, a múltból származó elbeszélések formái, amelyek az embert a jövő felé vezető szellemi fejlődésében irányítják. Ez egyfajta mesepedagógia, amelyben a történeteket spirituális és ezoterikus nézőpontból választják ki és értelmezik. Azt is meg kell említeni, hogy Steiner számára a gyermek fejlődése kilenc és tíz éves kora között jelentős fordulóponthoz érkezik, amikor a gyermek figyelme az egész természet felé fordul, mert a gyermekek még nem tudják megkülönböztetni önmagukat a külvilágtól. Javasolta, hogy ebben a korban a meséket, legendákat és mítoszokat mutassuk be a gyermekeknek, mert a bennük található művészi leírások segítenek a gyermekeknek hasznos képeket alkotni arról, amit a világ felfedezése során felfedeznek (Steiner, 1924, 49. o.).
Részben ezekre a megfontolásokra alapozva, amikor a tanulók körülbelül kilencéves korukba érnek, a steineri iskolákban a tanárok olyan történeteket olvasnak fel nekik az északi mitológiából, amelyek erőteljes képeket tartalmaznak, amelyeket alkalmasnak tartanak arra, hogy segítsék a gyerekeket a világ meghódításában (Homberger, 1995, 49–50. o.). Az is lényeges, hogy Steiner nem tartotta hasznosnak a tankönyveket a gyermekek számára. Szerinte az ilyen könyvek inkább a felnőttek, mint a gyermekek tájékoztatására alkalmasak. Steiner számára a tankönyveket el kell utasítani, mert tönkre teszik a fiatalok egyéniségét, és nem adnak hasznos tanácsokat a tanároknak az iskolai munkához (Steiner, 1924, 37. o.). Van még egy utolsó elem, amelyet figyelembe kell venni: a Steiner által közvetve a gyermekirodalomra, különösen a fantasy irodalomra gyakorolt hatás. Steiner egyik legfontosabb követője Nagy-Britanniában Owen Barfield (1898–1997) volt. Irodalomkritikus és személyes barátja volt C. S. Lewisnak, a Narnia krónikái szerzőjének és Tolkiennek, A Gyűrűk Ura szerzőjének. Barfield irodalmi elméleteit könyvekben fejtette ki, többek között az 1928-ban megjelent Poetic Diction (Poetikus előadás) és az 1957-ben megjelent Saving the Appearances (A látszat megmentése) című könyvekben, amelyeket a brit egyetemek nagyra értékeltek. Barfield jól ismerte az antropozófiát, így könyveiben és gondolataiban kedvezően fogadták Steiner eszméit (Fischer, 2011, 135–157. o.).
Steiner szerint például a mítoszok az elbeszélés egy olyan formája voltak, amely természetes módon az ókori ember primitív tudásállapotából eredt, aki a valóságot csak mitológiai képeken keresztül volt képes értelmezni, amelyek nem tettek különbséget az egyén és a kozmosz között. Steiner és Barfield, valamint a romantika korának számos más gondolkodója szerint az egyéni psziché fejlődése a gyermekkortól kezdve az emberi tudás fejlődésének megismétlődése volt (Fischer, 2011, 141–142. o.). Barfield elmélkedéseiben gyakran folytatta és továbbfejlesztette ezeket az elméleteket, például amikor azt írta, hogy az ősi népek számára a nyelv és a tudás hajnalán nem volt különbség egy szó „szó szerinti” és „metaforikus” jelentése között. Az ősi nyelvek a szavakat „mitológiai” értelemben használták. Például csak egyetlen szóval jellemezték a ‚szél’, a ‚lélegzet’ és a ‚szellem’ jelentéseit: az ősi népek számára a szél az isteni szellem leheletét jelentette (Barfield, 1928, 77–82. o.). Barfield gondolatai – és így Steineréi is – gyakran álltak az oxfordi értelmiségiek vitáinak középpontjában, amelyhez Lewis és Tolkien is tartozott (Carpenter, 1978). Ők ketten nemcsak az angol nyelv és irodalom professzorai voltak, hanem ifjúsági írók is. Lewis és Tolkien részletesen tanulmányozták az ősi mitológiákat, és regényeikhez számos ötletet merítettek belőlük. Barfield mítosz- és nyelvelméletei is nagy hatást gyakoroltak a két professzor-szerzőre, amint azt ők maguk is kifejezetten elismerték (Carpenter, 1978, 58. o.). Ennek megfelelően a fantasy-regények korabeli képi világa részben Steiner mítosz és tudás kapcsolatáról szóló elmélkedéseiből származik.
MARIA MONTESSORI ÉS A GYERMEKIRODALOM
Ahhoz, hogy megértsük Maria Montessori és a gyermekkönyvek kapcsolatát, szükséges röviden áttekinteni a gyermekirodalom történetét Olaszországban a XIX. század vége és a XX. század eleje között, amikor az olasz pedagógus lefektette nevelési módszerének alapjait. A tizenkilencedik század második feléig nem létezett igazi gyermekirodalom Olaszországban, bár a gyermekeknek szóló szóbeli mesemondásnak számos formája létezett, amelyeket gyakran a felnőttek is értékeltek. Több szempontból is elmondható, hogy a gyermekek és a felnőttek Olaszország-szerte osztoztak egy kiterjedt elbeszélői örökségen, amely népi mesékből, szent és profán legendákból, valamint olyan középkori történetekből állt, mint például Nagy Károly paladinjainak legendái.
Ezek a mesék mind a szóbeli mesemondás, mind a báb- és marionettszínházak révén öröklődtek, amelyek rendkívül elterjedtek voltak egész Olaszországban, és amelyek közönsége felnőttekből és gyermekekből egyaránt állt (Cipolla, 2004; Melloni, 1978; Pandolfini Barberi, 1923). Nem véletlen tehát, hogy az olasz gyermekirodalom első igazi „klasszikusa” egy bábnak szentelt könyv – Pinokkió – volt, amely először 1881-ben jelent meg epizódokban egy gyermekeknek szóló folyóiratban. Olaszországban a XIX. század vége és a XX. század eleje között számos gyermeklap jelent meg. Néhányat közülük jól szerkesztettek és elég széles körben terjesztettek, a legjelentősebbek az 1881-ben alapított Giornale per i Bambini (Gyermekmagazin) és az Il giornalino della Domenica (A vasárnapi kis magazin), amely először 1906-ban jelent meg.
A XIX. század vége és a XX. század eleje közötti időszakban élt Emilio Salgari is, aki az egyik legtöbbet publikáló olasz kalandregény-szerző volt, akit a fiatal olvasók olvastak és csodáltak. Ez az időszak alapvető jelentőségű volt az olasz gyermekirodalom számára, hiszen ezekben az években találunk először nagyszámú, elsősorban fiatal olvasóknak író szerzőt (Myers, 2012).
Ezzel kapcsolatban Maria Montessori egy először 1938-ban megjelent könyvében megjegyezte, hogy a felnőttek egyre inkább tudatában vannak a gyermekek első életéveinek fontosságának, és a kifejezetten gyermekeknek szánt színházak, könyvek és folyóiratok ezt az új tudatosságot jelzik. Montessori szerint nemcsak a higiénia, hanem a gyermekeknek szóló történetek iránti figyelem is azt mutatta, hogy a felnőttek egyre nagyobb figyelmet fordítanak a gyermekekre (Montessori, 1938, XI–XII. o.). Maria Montessori ezen elmélkedése rendkívül jelentős, mivel a gyermekeknek szóló magazinokat, könyveket és színházakat ugyanolyan fontosnak tartja, mint a gyermekek alapvető higiéniai és oktatási szükségleteit. Ezzel arra utal, hogy a gyermekek gondozása nem korlátozódhat az elsődleges szükségleteik kielégítésére, hanem kiterjeszthető az esztétikai, költői és elbeszélői területekre is.
Pedagógiai elemzésének egy másik fejezetében azt is írja, hogy nem csak az írni-olvasni tudás az egyetlen, amire a gyerekeknek szükségük van ahhoz, hogy közel kerüljenek a könyvekhez. Az írás-olvasás alapvető, de az olvasás szeretete csak akkor születik meg, ha a gyermek megérti, hogy a könyvekben lenyűgöző történetek mesélődnek (Montessori, 1938, 181–184. o.). Az olvasás örömeinek felfedezése arra késztetheti a gyerekeket, hogy szó szerint kikapják a kezükből a könyveket, néha még a lapokat is kitépik a felfedezés örömére, hogy mi van bennük.
Ezért Maria Montessori azt javasolta, hogy a könyvek használatát az osztályteremben szabályozni kell (Montessori, 1938, 184. o.). Ez a józan ész szülte tanács volt, elvégre a nevelés és az olvasás azt jelenti, hogy a gyerekeknek el kell érniük azt a célt, hogy gondosan vigyázzanak a könyvekre. Mindazonáltal hasznos felidézni azt is, amit Rosellina Archinto, az egyik olasz gyermekkönyvkiadó írt erről a témáról: csak akkor lehetnek jó felnőtt olvasóink, ha a gyermekek számára életük első éveitől kezdve számos könyv áll rendelkezésre, amelyeket szabadon lapozgathatnak, nézegethetnek, játékká alakíthatnak, sőt akár el is törhetnek. Ezek a cselekedetek közelebb hozzák a gyerekeket a könyvekhez, és kötődést, kíváncsiságot, valamint a megértés és az olvasás iránti vágyat keltenek bennük (Archinto, 2007, 251–261. o.).
Fontos hozzátenni, hogy Maria Montessori számára (Montessori, 1913, 226–229. o.) a gyermek csak akkor értheti meg egy könyv jelentését, ha elsajátította a logikus nyelvet: még a nagyon jól illusztrált könyveket sem értékelik a gyermekek, amíg nem értik meg a nyelv és a logika közötti kapcsolatot, amely lehetővé teszi a fiatal olvasók számára, hogy megértsék, hogy az írásbeli kommunikáció mások gondolatainak közvetítésére szolgál. Sőt, az írott nyelv megértése kezdetben még varázslatosnak is tűnik a gyermekek számára. A kis olvasók ekkor értik meg, hogy a könyvekben található írott nyelv egy olyan spiritualizált nyelv, amely az egész világ embereit kommunikációba hozza egymással (Montessori, 1913, 229. o.). Ez utóbbi elmélkedésből világosan kirajzolódik Maria Montessori vágya, hogy olyan békés világot teremtsen, amelyben a kultúra, a nevelés és a tudás eszközeivel mindenki testvérként kapcsolódik egymáshoz. A mesékkel kapcsolatban azonban Ellen Key és Rudolf Steinerrel ellentétben Montessori rendkívül óvatos álláspontot képviselt: szerinte a gyerekek akkor merülnek el a fantáziavilágban, amikor valós környezetükben problémákat tapasztalnak. A képzeletbe menekülő gyermek a nehézségek vagy az unalom elől kíván menekülni (Montessori, 1938, 209–217. o.). Maria Montessori nevelési javaslatai azonban hétéves kortól megengedik, hogy meséket olvassanak a gyerekeknek, mert szerinte a kisebb gyerekek nem tudják megkülönböztetni a valóságot a fantáziától, és ezért nagy félelemnek lehetnek kitéve, ha meséket hallgatnak (Tucker, 1981, 73–74. o.). Montessori óvatos hozzáállása a mesékhez valószínűleg tudományos és pozitivista neveléséből eredhetett.
Ráadásul pedagógiai formája mindenekelőtt a logikát, a konkrét tapasztalatot és a racionalitást helyezi előtérbe (noha, mint látni fogjuk, a képzelet is fontos része nevelési módszerének).
A montessori gyerekek egy olyan valóságba merülnek bele, amelyet fokozatosan megtanulnak megérteni és irányítani. Azt is felvetették (Broccolini, 1973, 6. o.), hogy a természetes nevelés olyan képviselői, mint Rousseau, Tolsztoj és Maria Montessori mindig nyíltan kifejezték ellenérzéseiket a gyermekeknek szánt könyvekkel szemben. Ezek a pedagógusok úgy vélték, hogy a gyermekek eredendően jók; ezért nem értékelték az olyan gyermekkönyveket, amelyek gyakran a szórakoztatás álcája alatt haszontalan erkölcsi előírásokat igyekeznek megtanítani a gyermekeknek. A montessori nevelési javaslatnak van egy fontos eleme, amely döntően visszaszerzi a képzelet, és így a mesélés pozitív értékét: ez a kozmikus nevelésre vonatkozik, amelyet az olasz szerző főként indiai száműzetése alatt, a Teozófiai Társulatnál dolgozott ki. Maria Montessori megállapította, hogy a gyermekekben valódi kíváncsiság él a természeti jelenségek okai, a világ eredete és az élet értelme iránt. Ezek összetett kérdések, amelyek válaszokat érdemelnek. Montessori kidolgozott egy elméletet és egy kozmikus nevelést, hogy segítsen a gyerekeknek felfedezni és megérteni a nehéz, de alapvető jelenségeket és kérdéseket. Ez a nevelési út azonban csak akkor lehetséges, ha a képzeletből, a mítoszokból és a mesékből indul ki. A képzelet segítségével lehet a gyermekek lelkesedését felkelteni a megtanulandó dolgok iránt, míg a mítoszok és a mesék segítségével lehet a filozófiai jellegű fogalmakat a gyermeki pszichológia számára világos módon tárgyalni (Montessori, 1947, 29–47. o.). Végül is a kozmikus elmélet célja, hogy a bolygó csodáit a gyermekek számára érthető terminológiára fordítsa le (Honegger Fresco, 2014, 109–110. o.). Maria Montessori Kozmikus elmélete a képzeletre támaszkodik, és visszanyeri a mítoszokat és meséket, hogy olyan nevelési utat hozzon létre, amely lehetővé teszi, hogy a gyermekek ne csak megismerjék, hanem tiszteljék is a természeti környezetet és a bioszférát. Ez a nevelési és ökológiai törekvés mindenekelőtt napjainkban alapvető fontosságú.
KÖVETKEZTETÉS
„Az egységesség, a ritmus és a szimmetria, amelyet egy hiteles mesében találunk, rendkívül meggyőző a gyermekek számára” – írta Ellen Key (1900a, 181. o.)5 felidézően A gyermek évszázada című művében.
A svéd gondolkodó e kijelentése sok tekintetben összefoglalja e tanulmányt, amelynek célja az volt, hogy áttekintse három, a fiatalok nevelése iránt érdeklődő nagy európai értelmiségi gyermekirodalommal kapcsolatos elmélkedéseit. Ellen Key, Rudolf Steiner és Maria Montessori gondolatainak fenti elemzése azt a törekvést bizonyította, hogy a mesemondás nagyon széles panorámáján belül meg kell találni azokat a különleges történeteket, amelyek tiszteletben tartják a gyermekek természetes érdeklődését a világ és az élet nagy kérdései iránt. E három szerző számára a népszerű mesék és az ősi mítoszok segíthetnek a gyerekeknek a valóság felfedezésében és megértésében, mert szerintük ezek a történetek tökéletesen tükrözik a fiatalabb generáció pszichológiáját, fejlődési állapotát és képzeletét. A gyermekirodalom az ő koruktól napjainkig jelentős változásokon, számos metamorfózison és nagy fejlődésen ment keresztül: a mesék, akárcsak a mítoszok, kritikák, átírások és újrafelfedezések tárgyát képezték, amelyek ezeket az ősi meséket olyan történetekké alakították át, amelyek mindig újak és képesek elvarázsolni a fiatal olvasókat. Három gondolkodónkat azonban nemcsak a mesék vagy mítoszok elbeszélő formája érdekli: ha figyelmesen megnézzük, látható, hogy mindhárman azt a kapcsolatot hangsúlyozzák, amelyet ezek a sajátos történetek pozitív, természetes és gyümölcsöző módon teremtenek a gyermekek képzeletével. Ugyanez a kapcsolat képes olyan nevelési és formálási utakat aktiválni, amelyek elsődleges jelentőségűek a gyermekkor harmonikus fejlődése szempontjából. Sok tekintetben ez az egyik legjelentősebb és legaktuálisabb üzenet, amelyet Ellen Key, Rudolf Steiner és Maria Montessori a modern kornak hagyott.
HIVATKOZÁSOK
1 http://www.yivoencyclopedia.org/article.aspx/Korczak_Janusz on the Yivo Institute for Jewish Research website, visited on 13/09/2015.
2 Much of the information provided here on the relationship between Ellen Key and Theosophy is taken from research carried out by the Swedish scholar Hedda Jansson (Director of the Ellen Key Research Institute, Ödeshög, Sweden). The interesting outcomes of her analysis were explained by her in a presentation entitled “Ellen Key and Theosophy in Sweden” during the “Ellen Key Study Days” at the Friedrich Ebert Memorial in Heidelberg (Germany) on 8 March 2014.
3 Karl May (1842-1912) was a German writer of adventure books for children. His stories were often set in exotic, faraway places. His characters were split in Manichean fashion between good and bad. In his books, May heavily criticized the violence of colonialism. He reached the peak of his success between 1896 and 1898. It has been calculated that over 25 million copies of his books were published between the end of the nineteenth century and 1963 (Spina, 1970, pp. 2106–2107)
4 Emilio Salgari (1863–1911) was the most important and best-loved Italian author of adventure books for children. His stories were almost always set in remote, exotic places, and as we have seen in the case of Karl May (although May and Salgari did not know each other personally), his characters were split in a Manichean fashion between good and bad. Salgari, too, was a powerful critic of colonialism, especially British colonialism. His books were frequently turned into very successful films for the cinema and television, which helped keep him famous in Italy (Faeti, 1992, pp. 1–75).
5 “Den enformighet, rytm och symmetri, hvilka finnas i den äkta folksagan, äro för barnet synnerligen fängslande”.
BIBLIOGRÁFIA
Akerström, U. (2013). Ellen Key in Italy. In P. I. Planefors (Ed.), Ellen Key. Creating a European Identity (pp. 18–25). Ödeshög, Sweden: Alvastra Publishing House.
Ambjörnsson, R. (2014). Ellen Key and the concept of Bildung. Confero, 2, 1, 133–160.
Archinto, R. (2007). Perché un libro illustrato per i bambini?. In S. Blezza Picherle (Ed.), Raccontare ancora. La scrittura e l’editoria per ragazzi (pp. 251-261). Milan: Vita e Pensiero. Barfield, O. (1928). Poetic Diction. A Study in Meaning. London: Faber and Gwyer, Ltd.
Barfield, O. (1957). Saving the Appearances. A Study in Idolatry. London: Faber and Faber (trad. it. Salvare le apparenze. Uno studio sull’idolatria, Genua-Milan, Casa Editrice Marietti, S.p.A., 2010).
Benozzo, F. (2007). Sciamani europei e trovatori occitani. In C. Corradi Musi (Ed.). Simboli e miti della tradizione sciamanica (pp. 96–110). Bologna: Carattere.
Broccolini, G. (1973). La letteratura dell’infanzia: un problema di definizione. Vita dell’infanzia. Rivista mensile dell’Opera Montessori, 10–11, 5-8.
Buongiorno, T. (1995). Dizionario della Letteratura per Ragazzi. Milan: Garzanti.
Grandi, W. (2014). Fairy tales, children’s books and schools in Sweden and Italy in the late nineteenth and early twentieth centuries. Historical comparisons and pedagogical remarks. Ricerche di Pedagogia e Didattica – Journal of Theories and Research in Education. 9, 2, 39–56.
Herbart, J. F. (1806). Allgemeine Pädagogik aus dem Zweck der Erziehung abgeleitet. Göttingen (trad. it. Pedagogia generale derivata dal fine dell’educazione, Firenze, La Nuova Italia, 1997).
Herbart, J. F. (1841). Umriss Pädagogischer Vorlesungen. Göttingen: Johann Friedrich Röwer (trad. it. Compendio delle lezioni di pedagogia, Roma, Armando, 1971).
Homberger, T. (1995). Esperienze di un insegnante di classe. I primi otto anni di scuola. Arte dell’Educazione. 1, 2, 44–52.
Honegger Fresco, G. (2014). La teoria dell’educazione cosmica. Gli Asini. Educazione e intervento sociale. 19, 105–114.
Hoppál, M. (2007). La mitologia naturale dello sciamanesimo della Siberia. In C. Corradi Musi (Ed.), Lo sciamano e il suo “doppio” (pp. 19–30). Bologna: Carattere.
14. Key, E. (1900a). Böckerna mot Läseböckerna. In Id., Barnets Arhundrade: studie II (pp. 173-189). Stockholm: Bonnier.
Key, E. (1900b). Bilaga. In Id., Barnets Arhundrade: studie II (pp. 245–257). Stockholm: Bonnier.
Kinnunen, T. (2013). A Friend or an Enemy? Ellen Key’s reception among the Finnish middle-class feminists. In P.I. Planefors (Ed.), Ellen Key. Creating a European Identity (pp. 49–65). Ödeshög, Sweden: Alvastra Publishing House.
Lengborn, T. (1993). Ellen Key (1849–1926). Prospects: the quarterly review of comparative education. Unesco: International Bureau of Education, XXIII, 3/4, 825–837.
Melloni, R. (1978). Il teatro popolare. In G. Adani, G. Tamagnini (Eds.), Cultura popolare nell’Emilia Romagna. Espressioni sociali e luoghi d’incontro (pp. 211237). Milano: Silvana Editoriale d’Arte.
Montessori, M. (1913). Il metodo della pedagogia scientifica applicato all’educazione infantile nelle case dei bambini. Roma: Loescher.
Montessori, M. (1938). Il segreto dell’infanzia. Bellinzona-CH: Istituto Editoriale Ticinese S. A.
Montessori, M. (1947). To Educate the human Potential. Adyar-Madras, India: Kalakshetra Publications (trad. it. Come educare il potenziale umano, Milano, Garzanti, 1970).
Steiner, R. (1908, December). Märchendeutung. Paper presented at meeting of the Theosophical Society, Berlin (trad. it. Interpretazioni di fiabe. In Idem, La poesia delle fiabe alla luce della scienza dello spirito, Milano, Editrice Antroposofica srl., 2008, pp. 36–62).
Steiner, R. (1910). Die Geheimwissenschaft im Umriss. Leipzig: Verlag von Max Altmann (trad. it. La scienza occulta nelle sue linee generali, Milano, Editrice Antroposofica srl., 2005).
Steiner, R. (1913, February). Märchendichtungen im Lichte der Geistesforschung. Paper presented at meeting of the Theosophical Society, Berlin (trad. it. La poesia delle fiabe alla luce della ricerca spirituale. In Idem, La poesia delle fiabe alla luce della scienza dello spirito, Milano, Editrice Antroposofica srl., 2008, pp. 7–35)
Steiner, R. (1924, August). Die Kunste des Erziehens aus dem Erfassen der Menschenwesenheit. Paper presented at meeting of the Anthroposophical Society, Torquay-UK (trad. it. L’educazione come arte dal complesso dell’entita umana, Milano, Editrice Antroposofica srl., 2012).
Tassi, R. (1987). Itinerari pedagogici del Novecento. Bologna: Zanichelli. 27. Tucker N. (1981). The Child and the Book. A psychological and literary Exploration. Cambridge, UK: Cambridge University Press (trad. it. Il bambino e il libro, Rome, Armando, 1996).
Zipes, J. (2001). Sticks and Stones. The Troublesome Success of Children’s Literature from Slovenly Peter to Harry Potter. New York and London: Routledge, part of Taylor & Francis Books, Inc. (trad. it. Oltre il giardino. L’inquietante successo della letteratura per l’infanzia da Pinocchio a Harry Potter, Milano, Mondadori, 2002).
(© Fejlesztő Pedagógia Online, Sütő Attila)