Amikor 1992–93-ban munkatársaimmal meg kellett alkotnunk a beilleszkedési és tanulási zavaros gyerekeket felvállaló Nyitott Világ Iskola helyi tantervét, az alábbi gondolatokkal kezdtem az írást: „Nem az a feladatunk, hogy a felnövekvő generációnak meggyőződéseket közvetítsünk. Hozzá kell segítenünk, hogy saját ítélőerejét, felfogóképességét használja. Tanuljon meg saját szemével nézni a világban. Képességeket ébresszünk fel, és ne meggyőződéseket közvetítsünk. Ne a mi igazainkban higgyenek, hanem a mi személyiségünkben…” (Rudolf Steiner)
Nem mintha bősz „waldorfos” lennék. Nem mintha remekül ismerném Steiner életművét, filozófiáját. De ezen gondolatai lelkemből, pedagógiai hitemből szóltak.
1984 óta foglalkozom-bíbelődöm, így vagy úgy különböző helyszíneken, problémásnak mondott gyerekekkel. Azóta napról napra, újra és újra szembekerülök azzal az érzéssel, hogy nincs minden rendben a pedagógia körül. Azóta látom egyre tisztábban, hogy létezik és hat a rejtett tanterv (1), hogy mind gyakoribb jelenség az iskolai kudarc (2), és hogy minden korábbinál határozottabban és tudományosabban próbáljuk kollektív tehetetlenségünkben a felcímkézett gyerekekre testálni az oktatás-nevelés problémáit.
Hadd idézzek néhányat az elmúlt évek divatos címkéi közül:
− M. C. D-s (minimális cerebrális diszfunkciós) (3),
− P. O. S.-os ( pszichoorganikus szindrómás) (4),
− hiperkinetikus szindrómás,
− hiperaktív gyermek (5),
− nehezen nevelhető gyermek (6),
− örökmozgó (fimota) gyermek (7),
− ügyetlen gyermek (8),
− beilleszkedési zavarral küzdő gyermek (3),
− veszélyeztetett gyermek (9),
− zavaró gyermek (10)
És még a klasszikus fogyatékosságokat nem is említettem!
Látszólag minden a gyermek körül forog. De vajon csak a kétségkívül sokat fejlődött és egyre jobban differenciáló pszichodiagnosztikai leírásokban szaporodott-e meg a problémás esetek száma? Vagy valóban: a felgyorsult világ, a környezetszennyezés, a genetikai ártalmak, az anómia, a kétkeresős vagy épp csonka családok számának növekedése, a média-, videó-, komputerközpontú, beszélgetés- és nevelésmentes nevelés (11), a teljes értékválság teszi problémássá az iskolai nevelést? Jogosan tesszük-e, ha mindent a környezetre vagy a gyerekre fogunk? Nem lehet, hogy maga a pedagógia piszkít önnön fazekába, miközben táplálni akar?
„Az ember oly gyengén, oly elhagyatottan kerül ki a természet iskolájából, olyannyira készségek és tehetségek nélkül jön a világra, mint egyetlen állat sem, hogy annyira kívánja a nevelést, mint egyetlen állat sem, hogy az emberi nem, mint egyetlen állati nem se, egy bensőleg egybekötött egész legyen” – írja J. G. Herder. (in 12, p. 22.), és folytatja J. H. Pestalozzi, számomra megfellebbezhetetlenül: „Az ember testre, szellemre és szívre való tekintettel fejlődésképesen, de fejletlenül jön világra. Meg is maradhat fejletlennek, elhanyagoltnak, fejlődhet helytelenül, rossz irányba; de az ember legyen jól fejlett, legyen testileg erős és ügyes, szellemileg belátó és szívében erkölcsös.” (in 12, p. 22.)
„Nem kérdés számomra a pedagógia, az iskola nélkülözhetetlensége a gyermekek társadalmi lénnyé való nevelésében. De ne legyen az „iskola több tekintetben is radikálisan megosztó és osztályozó hatalom”. (Durkheim)
Ne az iskolába járás, hanem a tudás, az ismeret legyen a cél. Ne intézményesüljön a tudás… (I. D. Illich) (13). Ne a tananyag, a házirend és a tanárok tisztelete lebegjen állandóan tanítványaink szeme előtt! Ne próbáljuk egyforma, kockafejű tanulógépekké formálni őket.
Az iskolában lejátszódó tanulási és tanítási folyamat olyan társadalmi történés, ami az oktatási és társadalmi rendszer sajátosságaitól és a tanulóknak az egyes tantárgyakkal és más szereplőkkel (tanár, diáktársak) való kölcsönhatásaitól függ. A tanterv, a tankönyvek, a környezet, a tanárképzés rendszere mind ilyen sajátosságok. Ezek többnyire adott és nehezen befolyásolható folyamatok.
Ami tanulónként változik, az a taníthatósági állapot, vagyis:
A mentális képességek, pszichés sajátosságok, a szociokulturális háttér, az eddig szerzett ismeretek, a motiváció, valamint az aktuális testi, pszichés és idegrendszeri állapot erdője. (F. G.)
Ez az állapot gyermekenként, napról napra, sőt, tanítási óráról tanítási órára változik, de szerencsére megfelelő stratégiával eredményesen befolyásolható. A mai iskolarendszerben sok olyan gyermeknek is lehetőséget kell/kellene adni a tanulásra, akiknél a fenti egyéni tényezők közül egy, vagy inkább több számottevően eltér az átlagostól. A mai általános iskolai oktatás nincs felkészülve erre az eltérésre. Eredményesen tanítani, elfogadni és nevelni csak az átlagos tanulót képes. De az eltérést, másságot mutató gyerekeknek kevés lehetőségük adódik a sikerre, iskolai kudarcaik mindennaposak. E kudarcok ma már gyakran felismertek, de csak ritkán orvosoltak. Sokan csak azért fejezik be az általános iskolát, mert megegyezünk, hogy átlökdössük őket az egyik osztályból a másikba, majd ki az iskolából, függetlenül attól, hogy tudnak-e eleget, vagy sem. Sokkal több ilyen gyerek van, mint gondolnánk.
A fentiekből következően iskoláink tanulóinak egy része az így vagy úgy kudarcot vallott, bukott vagy buktatott, a tanulási és/vagy beilleszkedési zavarokkal küzdő gyerekek közül fog kikerülni. Sokan komoly érzelmi-akarati problémával küzdenek majd, ami kihat érdeklődésükre, motiválhatóságukra és terhelhetőségükre. A rájuk nehezedő nyomás hatására, mellyel szeretnének, de nyíltan nem mernek szembeszállni, egyes gyerekek mintha szándékosan elbutulnának, vagy a normától jelentősen eltérő magatartásformákat vesznek fel. Sokszor láttam és tapasztaltam már ilyet. A többség azonban valószínűleg nincs tudatában annak, amit csinál. Elfelejtenek jólnevelten viselkedni, nem használják az eszüket „fogvatartóik”, a tanárok kedvéért, nem annyira bosszantási céllal, hanem azért, mert más, fontosabb területen nagyobb hasznát veszik.
Az élni akarás és az életről való gondolkodás szabadsága pusztán önmagáért is fontos, sőt létfontosságú a gyerek számára. A prepubertás kortól kezdve csak annyi időt és fáradságot pazarol mások kívánságainak teljesítésére, amennyi feltétlenül szükséges. A többivel ő rendelkezik, saját érdekei, dolgai és álmai megvalósítására tartogatja azt. Ennek az a következménye, hogy csak testben van jelen az órák egy részén. Akár fél ott lenni, akár nem akar részt venni, az eredmény ugyanaz. Félelem, unalom és ellenállás – ez mind, mind „buta”, vagy nehezen nevelhető gyereket szül. Pedig, mint Neil (13) írja: „Az ember eredendően jó, tehát hagyjuk, illetve jó kertészként segítsük kifejlődését.”
Nem hiszem, hogy a társadalmat „iskolátlanítani” kellene. Nem hiszem, hogy kételkednünk kellene az intézményesített oktatás és nevelés szükségszerűségében. Nem a pedagógia, hanem a pedagógiai elvek, stílusok és módszerek a hibásak. A gyerek–pedagógus viszony legtöbbször rendkívül aszimmetrikus, és nap mint nap tapasztalhatjuk megvalósulni a fekete pedagógia alapelvét: a gyereket minden eszközzel alá kell vetni a nevelői akaratnak. (13)
Annak érdekében, hogy ezt elkerüljük, és cáfoljuk Zrinszky László címadó gondolatát, el kell fogadnunk tanítványaink egyéniségét, másságát. Meg kell ismernünk őket nagyon jól, és naponta fel kell idéznünk nevelési filozófia gyanánt Viktor E. Frankl szavait: „Minél inkább differenciált egy ember, annál kevésbé felel meg a normának – akár az átlag, akár az ideál értelmében –, de ő éppen eme normalitás, illetve idealitás árán jutott individualitásához.” (in 12, p. 61.)
IRODALOM
Csapó B. – Cs. Czachesz E. – Vidákovich T.: Neveléselméleti szöveggyűjtemény (JATEPress, 1994)
Szabó L. T.: A rejtett tanterv (Magvető, Bp. 1988)
J. Holt: Iskolai kudarcok (Gondolat, Bp. 1991)
Kósáné dr. Ormai V. – dr. Münnich I.: Szocializációs zavarok – beilleszkedési nehézségek (Tk., Bp. 1985)
F. Ehrat – F. Mattermüller – Frick: A nehezen kezelhető gyermek (POS) (Gondolat, Bp. 1991)
P.H. Wender: A hiperaktív gyermek… (Medicina K. Rt., Bp. 1993)
Dr. György J.: A nehezen nevelhető gyermek (Medicina Könyvkiadó, Bp. 1978)
Dr. László Zs.: Az örökmozgó gyerek (FiMoTa Bt.)
E. J. Kiphard: Az ügyetlen gyerek (Akkord Kiadó, 1998)
Dr. Illyés S.: Veszélyeztetettség és iskola (Tk., Bp. 1988)
Dr. Kovács F.: Orvosi lehetőségek a pedagógia számára kihívást jelentő gyermekek iskolázásában – in: dr. Kovács F. – dr. Vidovszky G.: Alapok (Anonymus Alapítvány, 2000)
M. Winn: Gyerekek gyermekkor nélkül (Gondolat, Bp. 1990)
Pukánszky B. – Zsolnai A.: Pedagógiák az ezredfordulón (Eötvös József Kiadó, 1998)
F. Schaffhauser: A nevelés alanyi feltételei (Telosz Kiadó, Bp. 2000)
